Leírás

Regének tekinti könyvét a szerző, pedig nem generációkról generációkra öröklődő, esetleges valóságtartalomra épülő mesét olvasunk. Ez bizony dokumentumregény, valóságos emberekkel megtörtént valós eseményeket örökít meg, nem is túl távoli múltunkból, no meg jelenünkből. Csak a szerző világnézete, személyisége, emlékei szolgáltak szűrőként, építették be a „szükséges módosításokat”. A balatoni nyaraló egyfajta tengelye a történéseknek, körülötte viharzanak a történelem hullámai, és az épület maga is helyszíne, elszenvedője mindenkori tulajdonosai, szomszédjai sorsának. A házat a bevándorló zsidó borász Lessner család építtette 1855-ben a badacsonyi dombtetőn. Szőlőt is vásároltak hozzá. Az általuk kiépített, a bortermeléshez szükséges messze ágazó pincerendszer ma is megvan, csak elhagyatott. Bár nem volt vezetékes víz és sokáig villany sem, a ház a korszerű épületgépészet és a jólét jele volt a 19. század fordulóján. A ház alatti lejtőn a keresztény középosztály villái sorakoztak, némelyik tulajdonosa fontos szereplője a regénynek. A család tagjaiból többen harcoltak és estek el az első világháborúban. A családban erős világnézeti, politikai ellentétek bontakoztak ki – volt, aki Bécsben tagozódott bele a burzsoáziába, az egyik Lessner-lány férje pedig a Tanácsköztársaság (1919) idején direktóriumi elnökként tevékenykedett. Távoli rokon volt Lukács György is, a tipikus nagypolgári családból származó, később kemény balos (bolsevik) filozófus is. A legfiatalabb Lessner-lány férje a világháborúban megsebesült, kitüntetésekkel dúsan dekorált, őskeresztény katonatiszt, Bartuska Károly lett. Alig fél évtizeddel a háború után a ház már pezsgő társasági élet helyszíne. Ugorjunk egy évtizednyit. 1938-ban már javában hozták a később zsidótörvénynek nevezett jogfosztó intézkedéseket. Sokan hitték úgy, hogy Magyarországon nem lehetséges, ami a németeknél történt. De akik világosan látták, merrefelé tart a politika, mentek, amíg mehettek. Amikor már nem volt semmi fenntartható, az alapító családfő, a nyaralóban élő Lessner Mór eladja a birtokot az „ősárja” Bartuskának. 1944-ben kezdődik a Badacsony környékén a zsidók gettóba gyűjtése. A vagonok Zalaegerszegről indultak Auschwitz felé, az egyiken Mór és a felesége; valaki ismerte, irigyelte és beárulta őket, a haláltáborban végeztek velük. Bartuska az utolsó balatoni vonattal, 1944 végén ment a nyaralóba. A feleségét csendőrök vitték el, de a bátor asszony ügyesen megszökött. A nyaralóban bújt meg a háború végéig. (Egy őskeresztény házában ugyan ki kereste volna?) A túlélők számára feldolgozhatatlan maradt a náci- nyilasuralom embertelen kegyetlensége, az iparszerű tömeggyilkosság. A társadalom többsége pedig mélyen, közömbösen, ha nem jóváhagyólag – néma maradt. Akik még élnek, mindmáig nem néztek szembe önmagukkal. Akik tevőlegesen részt vettek az irtóhadjáratban, parancsra hivatkozva – és büntetlenül maradva – felejteni akartak és akarnak. Ungváry nem rejti véka alá ellenszenvét a ma regnáló, sorosozó, gyűlöletkeltő, a demokráciát csak álcaként használó rezsimmel szemben sem: „Vajon a mostani nemzeti rendszer felelősei kire fognak hivatkozni? Igaz, az ő kezükhöz ma nem tapad vér, csak pénz.”