KÁCSOR ZSOLT: A POZSONYI ÚT SZAVAZNI MEGY

Ha minden jól megy, akkor ma az egész ország szavazni megy, és a fideszes polgármesterek hada ennek következtében oda megy, ahová ez a társaság való: s most mindenki képzeljen el egy helyet, ahová ezeket a szégyenletes embereket a legszívesebben küldené. Kár, hogy alapvetően pesszimista alkat vagyok, de ez nem az én hibám, hanem a XX. századé, amely megtanított arra, hogy ne higgyek senkiben, és a pesszimizmusom most azt mondatja velem, hogy október 13-a nem hoz földrengést a magyar belpolitikában. (Ilyenkor szoktam drukkolni, hogy ne legyen igazam.) Abban bízom egyedül, hogy ebben az országban vannak olyan szigetek, amelyek ellenállnak a szennyes áradatnak. Újlipócia is egy ilyen sziget. Ha az itteni választási eredményt ki lehetne terjeszteni az egész országra, akkor idővel talán az a pár százezer ember is hazajönne külföldről, aki ezen a választáson a győzelemhez hiányzik. De nem akarok álmodozni. Inkább a kislányommal töltöm a mai napot, és a választási műsorokat direkt nem fogom nézni – majd csak holnap reggel fogom megtudni az eredményeket. Kivéve az újlipóciait, mert azt már most tudom, elvégre biztos vagyok benne: A POZSONYI ÚT MA SZAVAZNI MEGY!


 

Kácsor Zsolt

Kácsor Zsolt: Boldogság számokban kifejezve

Megvolt a nagy nap, lezajlott a Láng Téka 30. születésnapja alkalmából rendezett ünnepségsorozat, másnap pedig megtörtént a Láng Téka barátai által fölajánlott tárgyak árverése. Szerintem Rédei Évát meg kellene tenni szociális miniszternek (majd egy másik kormányban), ugyanis – nem fogják elhinni – az árverésen nagyon komoly summa gyűlt össze a rászorultaknak ételt osztó Heti Betevő nevű nonprofit egyesület számára.

Összesen 1,6 millió forint.

Jónéhány éhes szájnak.

Ha idáig értek az olvasásban, akkor tapsoljanak – de ne nekem, hanem a Láng Tékának, a felajánlóknak és a vásárlóknak, akik nem kevés pénzt áldoztak a nemes ügyre. A Kieselbach Galériában megrendezett tárlaton a legnagyobb összeget – 190 ezer forintot – Nádler István Kossuth-díjas festőművész egyik akrillfestményéért fizették ki. Esterházy Péter egy oldalas kézirata 75 ezer forintért talált vevőre, és igen szép összegért ment el Gálvölgyi János fölajánlása, Rodolfo egy pakli kínai kártyája, amiért 50 ezer forintot adtak. Hadd említsem meg Arató András fotóművész,  a Klubrádiót működtető Monográf Zrt. elnök-vezérigazgatójának a fölajánlását, egy színes fényképet, amelynek címe: Utolsó pillantás – N. Y. City, Library Island a WTC-ről, 2001. 03. Döbbenetes erejű kép, amely pár hónappal a WTC-t ért terrortámadás előtt készült.

Arató nevét amiatt emeltem ki, mert a Láng Téka harmincadik születésnapjára született, XXX című könyvet ő illusztrálta portréképeivel. Tudom, hogy Rédei Éva nagyon hálás neki érte, s mindenki más is, aki a könyvben szerepel. A könyv sikere: az ő sikere is, egyszóval: köszönjük!


 

 

Kácsor Zsolt: Szeretetpéldányok átvétele a Pozsonyi úton

A héten a Láng Tékában járva megkaptam a(z) XXX című könyvet, amely a bolt 30. születésnapjára jelent meg, s amelyet a szerzők ma (azaz ma!) dedikálnak. Rédei Éva nyújtotta át a tiszteletpéldányt, amelyet rögtön el is neveztem szeretetpéldánynak, ez sokkal szebb szó, s kifejezőbb. Nem olyan üzleties és elhasznált, mint az előző. A(z) XXX nagyon szép kötet lett, míves munka, színvonalas nyomás. Ennél jobban már csak a sólet sikerült. Ugyanis egy fehér porcelán edényben kaptam egy adag sóletet is, made by Rédei Éva, amelyet hazaérve rögtön felfaltam. Egészen elképesztően jó volt, többféle húsból készült, már csak Bächer Iván hiányzott hozzá: neki is nagyon ízlett volna. Egyúttal arra gondoltam, hogy Éva a Pozsonyi úton nyithatna egy kifőzdét is, ahol ezt az isteni sóletet árulhatná – ha ma (azaz ma!) eljönnek a Lánt Tékába, hogy a születésnapi könyvet megvegyék, feltétlenül követeljék ki Évától ezt a jövőbeni kifőzdét. Ha ellenállna, akkor hivatkozzanak a szeretetpéldányokra – ha a sólet velünk, kicsoda ellenünk?


 

 

Kácsor Zsolt: Egy hét múlva élőkkel és holtakkal

Egy hét múlva szeptember elsején lesz 30 éves a Láng Téka, egy remélhetőleg szellős, meleg vasárnapon, amikor együtt leszünk lehetőleg minél többen, hogy megünnepeljük ezt a különös intézményt, ahol nem csak könyveket lehet venni, hanem levegőt is: a Láng Téka ugyanis egyszerre könyvesbolt és oxigénközpont. Mi más jutna eszembe az örömünnepről, mint a halál, s azok a halott barátaink, akik már nem lehetnek ott. Bächer Iván, Megyesi Gusztáv, Esterházy Péter – hogy csak három nevet említsek azok közül, aki nélkül ebben az országban rosszabb minőségű a szellemi levegő. Nem olyan oxigéndús, mint volt. Pedig Bächernek a Láng Téka előtt még saját kőrisfája is van, amely, gondolom, derekasan megküzd a szén-dioxiddal. Csak hát kellene még belőle száz legalább. S nem holtaknak kellene ültetni, hanem élőknek. Lenne egy saját fája Bán Zsófinak, Darvasinak, Parti Nagynak, Kántor Péternek, Gyurkovicsnak, Radnóti Sándornak, Grecsónak, Gerlóczynak, hogy csak a Pozsonyi úton és környékén lakókat említsem. Aztán tágítanánk a kört, és ültetnék fát Márton Lászlótól kezdve Jászberényinek, Kerékgyártónak és Cserna-Szabónak, Tóth Krisztának, meg Spirónak és Závadának és Nádas Péternek. S külön kis határon belüli lugast Hizsnyainak, Tolnai Ottónak és KAF-nak. És egyúttal parancsba adnánk nekik, hogy meghalniuk szigorúan tilos! Csak élni és lélegezni szabad!

Hallod, te halál úr?


 

 

Kácsor Zsolt: Gyurkovics Ott van

Milyen jó volt, hogy a Láng Tékába múltkor bejött egy Olvasó (nagy O-val), és azt kérdezte tőlem (éppen Ott voltam, nagy O-val), hogy Gyurkovics Tamástól van-e még valami, mert most végzett a Migrénnel, még olvasna tőle. Felrikkantottam, hogy persze, az első könyve is remek, a Mengele bőröndje, mire az Olvasó biccentett, s azt mondta: rendben, akkor azt kérem. Olyan büszke voltam magamra, nahát, eladtam egy Gyurkovicsot! Úgyhogy ha a hosszú hétvége letelik, és elunták már magukat, akkor irány a Láng Téka, tessék megvenni a Migrént, mert elképesztően jó könyv, Gyurkovics toronymagasan Ott van (nagy O-val), úgy értem, hogy Ott, ahol a helye: egyrészt a Láng Tékában, másrészt a kortárs magyar irodalomban. Hiszen a Mengele bőröndje után a Migrén is remekmű, aki nem hiszi, a hosszú hétvége után irány a bolt! Ínyenceknek való desszerfalatként teszem hozzá, hogy a Szerző írásával a Láng Téka 30. születésnapjára megjelenő XXX című kötetben is találkozhatnak majd, pontosabban találkozhatunk, mert ott leszünk a bemutatón, szeptember elsején, és a Migrénjüket se hagyják otthon, a Szerző örömmel dedikál.


 

 

KÁCSOR ZSOLT: POZSONYI ÚT, ÜNNEPELJ!

Rédei Éva, a Láng Téka szíve és agya és lelke mutatott nekem egy könyvborítót, amelyen három XXX szerepel. Nem, nem, a három XXX esetében nem szögesdrót-ábrázolásról van szó, s nem is egy tankcsapda sematikus rajzáról, hanem arról a harminc évről, amelyet a Láng Téka eleddig a Pozsonyi úton eltöltött. A könyvesbolt 30. születésnapjára, szeptember elsejére ugyanis megjelenik egy karcsú kis könyv, amelybe többek között olyan léha, literátus, firkászéletű emberek is írtak, mint én. Előre elárulom, hogy az írásomban szerepel majd Gold Jenő és Szív Ernő – és most, hogy ezt a két nevet leírtam, azt kell mondjam, eléggé jó érzés velük egy mondatban lakni. Egy nyelvben lenni. Otthon lenni a magyar nyelvben velük és minden magyar íróval, akitől életet és írást és tartást tanul az ember. Aztán kilépni otthonról, és velük egy úton menni. Például végig a Pozsonyin. S közben betérni a Láng Tékába néhány évtizedre. Készülj hát, Pozsonyi út! Szeptember elsején kijön a XXX.


 

 

KÁCSOR ZSOLT: ESTERHÁZY (CICIS) RAJZÁT AKAROM!

A Pozsonyi úton járva mit tudok meg, na  mit? Hogy a Láng Téka 30. születésnapja alkalmából lesz egy aukció, amelyen sok-sok érdekességre lehet majd licitálni. Például egy olyan 100 forintosra, amelyet Fekete János dedikált… Vagy a Szomorú vasárnap című könyv első kiadására… Rodolfo mester egyik kártyapaklijára… Egy dedikált kötet Szép Ernőtől… Heller Ágnes édesapjának első világháborús katonakönyvére… Örkény István egyik egypercesének kéziratára… Mácsai Pál egyik rajzára, amelyet a Terápia forgatásán készített…

S ha már rajzok!

Az aukción elárvereznek egy lapot Esterházy Pétertől, amelyen a mester különböző firkálmányai láthatók, ilyen-olyan matematikai számítások, összeadások, kivonások (konyhapénz???), egy bajuszos, szigorú férfiarc (kurucos tekintet!), s ami a fő: két szép cici. Mármint tényleg. A mester elábrándozván elábrándozott, s két szép formájú, kerekded, csinos cicit varázsolt a fehér papírra.

Na, arra fogok én licitálni szeptember 8-án, délután 6-tól a Kieselbach Galériában!

Figyelem: a bevétel a Heti Betevőnek megy.


 

 

KÁCSOR ZSOLT: HELLER ÁGNES A POZSONYI ÚTON

Nem vagyok hajlandó magam elé képzelni másként, csak örökmozgó és kamasztekintetű, kismadártestű nőként, aki akkor is rohan, amikor éppen leül egy órácskára, aki akkor is magyaráz, amikor éppen hallgat, látom magam előtt, ahogyan ez az örökmozgó és kamasztekintetű, kismadártestű nő rohan a Pozsonyi úton, éppen dolga van a Pozsonyi Pikniken, hát hogyne lenne dolga, hiszen arra született, hogy dolga legyen itt, rohan, mint a szél, de gondolatban előreszalad, még szerencse, hogy utoléri magát, leül, szusszan, felnéz, kérdez, hallgat, magyaráz, vitatkozik, felharsan, és rögtön nemet mond, hát hogyne mondana nemet, hiszen arra született, hogy olyankor is nemet mondjon, amikor körülötte az egész világ bólogat, szusszan, hallgat, telefonál, egyeztet, a jövő hét már tele van, a jövő hónap már tele van, hát hogyne lenne tele, hiszen arra született, hogy teljes egészében  kitöltse a saját idejét és a saját terét, az ő napja háromszor huszonnégy órából áll, és még így is le van kissé maradva, nem vagyok hajlandó magam elé képzelni másként, csak egy galériában, ahol látom egy festmény előtt magyarázni, micsoda szeme volt a képekhez, csodálom is, hogy a képzőművészet nem tekinti a saját halottjának, hiszen a kortárs festészet az ő személyében elveszített egy nagy Nézőt, aki képes volt a képek mögé belátni, nem vagyok hajlandó magam elé képzelni másként, csak örökmozgó és kamasztekintetű, kismadártestű nőként, aki arra biztat, hogy kérdezzünk, mert ha kérdésünk van, akkor mindenünk van, erőnk, kíváncsiságunk és főként életünk van, nem, nem vagyok hajlandó magam elé képzelni a temetőben, nem, nem,  nem vagyok hajlandó magam elé képzelni mozdulatlanul és némán, az ott nem ő, az ott valami más, hiszen ő egy örökmozgó és kamasztekintetű, kismadártestű nő, aki lohol a Pozsonyi úton, de gondolatban már másutt jár, gondolatban már előreszaladt a vízhez, a folyóhoz, a nem szűnő életforráshoz, ott az ő helye az örök sodrásban, nem itt a temetőben, a nyers kövek alatt.


 

 

KÁCSOR ZSOLT: ÍRÓ A POZSONYIN KÁVÉZNA

A héten elindultam a Szent István körút felől a Szent István park felé a Pozsonyi úton, hogy igyak egy jó erős feketét, s nem is gondoltam, hogy ez mekkora bonyodalmat okoz majd, mert nem tudtam eldönteni, hogy hová üljek be, a körút sarkán a mekdonálcban van ugyan kávé, de az folyton tömve van, aztán jött két cukrászda, be se fértem, aztán elhaladtam három reggeliző hely mellett, ahol adnak ugyan kávét, de még szét akartam nézni, aztán jött a babka, aztán az édes jó Bächer kocsmája, de ott meg nem kávét iszik az ember, beköszöntem a mellette lévő Láng Tékába, és mentem tovább, hopp, rögtön egy új jégkrémes mellette, aztán hopp, egy cukrászdás, hopp, egy kávézó, megint egy fagylaltos, aztán egy jewitalia étterem (magamban zsidolasznak fordítom),  utána egy francia pékség, megint hopp, egy kávézó, te jó ég, eddig tizenhárom hely, ahol ihattam volna egy kávét, és még sehol se tartok, kutyagoltam tovább, még egy fagyizó, aztán a sarki fűszeres, na, ott fordultam sarkon, átmentem a másik oldalra, adta volna magát a Pozsonyi söröző, de ott sem kávét iszik az ember, hanem Darvasival sört iszik, aztán visszafelé menet jött a Dunapark kávéház, de az nekem drága, aztán némi séta után hopp, a mimózacuki, utána a nekem oly kedves pozsonyi kisvendéglő, mellette egy nemzeti színezetű trafik, hopp, egy kávézó, még egy kávézó, még egy cukrászda, egy magyar étterem, egy francia étterem, aztán a kiskakukk, ahol állítólag jó a kávé, de menjünk csak tovább, most már kíváncsi vagyok, hogy a Pozsonyi út ezen rövidke szakaszán hány helyen tudnék itt kávét inni, elérek aztán a bezárt bodegitáig, ott egy ideje már nincsen kávé, összeszámoltam magamban, huszonöt, huszonöt, ez igen, egy röpke séta alatt huszonöt helyen ihattam volna egy kávét, miből élnek meg ezek, pontosabban kikből, úgy látszik, tengernyi sok kávét iszik a magyar, ha a bérleti díjat ez a sok kávézó mind ki tudja fizetni, de én juszt se iszom most, hanem bemegyek a Láng Tékába, ott nincsen ugyan kávé – de kapok két puszit.


 

 

KÁCSOR ZSOLT:  HOL NYARAL AZ ÍRÓ-OLVASÓ?

Micsoda lángész volt, aki föltalálta az e-book olvasót, az ember a Balatonra nyaralni megy, és elvihet magával 823 darab könyvet, amelyből egy hét alatt hármat-négyet-ötöt vélhetően el is olvas, méghozzá csakis élvezetből, ami azt jelenti, hogy kizárólag olyan könyveket tervez elolvasni nyaralása alatt, amelyekről nem kell írnia, amelyek szerzőivel nem kell interjút csinálnia, semmit, semmi, semmit nem kell csinálni velük, csak olvasni, és ez mennyei, nem kötelességből olvasni, hanem szórakozásból, és nem is sznobságból, csak élvezetből, mert valljuk be, az író-olvasó olykor sznobságból is olvas, ami azt jelenti, hogy felkapott szerzők felkapott műveit olvassa, hogy „képben legyen”, hiszen a felkapott művek egyik sajnálatos velejárója, hogy beszélnek róluk, emiatt beszélgetés közben „illik” beszélni róluk, de persze mindig van a társaságban valaki, aki kizárólag nem felkapott szerzők nem felkapott műveiről beszél, mert azt ellenőrzi, hogy mások vajon vannak-e olyan olvasottak a senki által nem ismert művek terén, mint ő, ez bizonyos értelemben persze frusztráltság, rosszabb esetben sértett düh, de visszatérve az író-olvasó nyaralásához, az író-olvasó áldja azt a lángészt, aki föltalálta az e-bookot, így a Balatonnál összesen 823 darab könyv 564 szerzőjének társaságában nyaralhat az ember, plusz egy fő, és ez a fő nem más, mint az író-olvasó 6 éves kislánya, abból a Nagyívű Tervből tehát, miszerint 564 szerző 823 darab műve közül az ember egy hét alatt hármat-négyet-ötöt vélhetően el is olvas, semmi sem valósul meg, az író-olvasó ugyanis napokon át kénytelen ugyanazt a könyvet olvasni, semmi mást, csakis azt az egyet, a balatoni nyaralás kellős közepén ugyanis kiderül, hogy ahová az író-olvasó a 6 éves kislányával elutazott, az nem is a Balaton, de nem ám, hanem: a négyszögletű kerek erdő.


 

 

KÁCSOR ZSOLT: AZ ÖSVÉNY

A minap találkoztam egy kezdő íróval, aki nem azért kezdő, mert még csak most kezdett írni, hanem azért, mert még csak huszonéves, tíz éve ír novellákat, és író akar lenni, legalábbis ezt mondta, amit nem értettem, hiszen aki tíz éve ír, s közölte már néhány lap, az már író, bármit is súgjon a saját kisebbértékűségi érzése, mindenesetre ő kezdőnek tartja magát, s láttam is a szemében a gyúrható lélekből fakadó, riadt bizonytalanság fényét, író akarok lenni, mondta félénken, mintha attól tartana, hogy kinevetem, pedig ha tudná, hogy mennyit nevetek magamon immár harminc éve, mást se csinálok, csak kinevetem magamat, s csupán abban vagyok biztos az irodalomban, hogy semmiben sem vagyok biztos, néha sikerül egy jó bekezdést megírni, ez minden, de ezt hogyan is magyarázhatnám el neki, éppen neki, aki kezdő író, aki még csak huszonéves, és azt hiszi, hogy ha idősebb lesz, akkor a szorongató bizonytalansága  elmúlik majd, nem, nem, nem fog elmúlni, de ezt nem mondtam meg neki, mert nem szeretek tanácsokat adni senkinek, pláne nem egy huszonéves, kezdő írónak, aki azt meséli, hogy az irodalom számára egy keresztül-kasul bejárható erdő, ahol neki fölfedezetlen területet kellene találnia, szegény fiatalember, nem tudja még, hogy az irodalom nem az erdő, hanem az ösvény, amin, ha már az ő hasonlatánál maradunk, szerintem csak elindulni lehet, megérkezni, szerencsére, soha.


 

 

KÁCSOR ZSOLT: RAGYOGÁS

A Szent István körúton a híd felé menet egyik délelőtt láttam egy máskor egykedvű arcú írót, akinek most ragyogott a szeme. Furcsa látvány volt, boldognak tűnt, pontosabban nem is boldognak, nem ez a helyes kifejezés, hanem inkább elragadtatott volt, mintha egy másik világ másik körútján lépdelt volna ez az író az Átkelő felé, amitől rejtélyes, de nagyon is érthető oknál fogva sokat remél. 

Meg kellett állnom, úgy néztem kerekre nyílt szemmel, gondolkodtam rajta, hogy mi járhat a fejében.

Vajon mi történhetett vele, ami ennyire elragadta, ami messzire, s bizonyosan fenti irányba kirántotta őt a napi mocsokból, ebből az ordibálós, hisztérikus, neuraszténiás országból, annak is a még ordibálósabb, még hisztérikusabb, még neuraszténiásabb fővárosából, ahol csak begubózva lehet élni már, ahol szemlesütve, oldalazva iramlik a folyton támadástól tartó nép. Kivéve ezt az írót, aki olyan lassú, egyenletes léptekkel haladt előre, mintha láthatatlan, de erős sodrású gondolatpatakban gázolna a torkolat felé. Néztem ezt az írót, és arra jutottam, hogy valószínűleg megtalálta a megoldást arra a szakmai jellegű problémára, amivel napok, hetek, hónapok óta küszködik az íróasztalánál, igen, ez történhetett, ez ragadta magával, ez a nagy találkozás, ami minden írónak megadatik olykor, aki az utcán véletlenül önmagával, vagyis a témájával találkozik össze.


 

 

KÁCSOR ZSOLT: A HAZUG ÍRÓK HETE

Az írók merő udvariasságból azt szokták mondani, hogy az Ünnepi Könyvhét a könyvekről, az olvasókról, az irodalomról szól, de ne higgyük el egy szavukat sem.

Az írók a lelkük mélyén nagyon jól tudják, hogy az Ünnepi Könyvhét nem a könyvekről, nem az olvasókról és nem is az irodalomról szól, hanem róluk, az ő kivételes személyükről, csak ezt persze nem merik nyilvánosan bevallani.

Az írók ugyanis kényszeres és hivatásos hazudozók, akik abból élnek, hogy őszintén, tiszta szívvel és gátlástalanul hazudnak, a tényeket elferdítik, a figurákat meghamisítják, a tájakat újrafestik, a történeteket kiszínezik, a valóságot elkenik, a dialógusokat felhabosítják, az élőket megölik, a halottakat föltámasztják, az anyukájukat letagadják, az apukájukat megírják, és amikor hallgatni kellene, akkor kappanhangon fölolvasnak, amikor üvölteni kellene, akkor meg az íróasztalon szöszmötölnek szótlanul, és még van képük mindezt alkotásnak hívni.

Nagyképűen művészetnek, tudományoskodva literatúrának, pedig ezek a beteges hazudozók nem csinálnak semmi különöset,  mármint azon a pár apróságon kívül, hogy reggel a pályájára helyezik nekünk a Napot, éjjel kissé sárgábbra színezik nekünk a Holdat, hangulatos kabócacsiripelést varázsolnak a kisszobánkba, s amikor nem nézünk oda, óvatosan közelebb hajolnak a papírvilághoz és a szervetlen anyagba némi lelket lehelnek.